Válasz: Saranágatí – meghódolás. A hitet megalapozni, megszilárdítani a meghódolás által lehet. A meghódolás fájának hat ága van.
Első: Mindent elfogadunk és felhasználunk Krisna szolgálatában, ami segíti Krisna-tudatunkat.
Második: Ami ronthat a Krisna-tudatunkon, el kell utasítsuk, bármi legyen is: tárgy, fogalom, élethelyzet, társaság. Azonnal lépnünk kell. Hogyan ismerjük fel ennek szükségességét? Megkérdezzük a gurut és a többi vaisnavát, kérjük Krisnát, tanulmányozzuk az Írásokat, s ha az a véleményük, hogy nem kedvező, sürgősen változtatnunk kell a helyzeten.
Harmadik: Bízzunk benne, hogy Krisna minden körülmény közt megvéd. Az életünk Tőle függ, anyagi dolgokra nem alapozhatunk. A kötelességünket ugyan el kell végezzük, de észre kell vennünk, hogy az eredmény Krisnától függ.
Negyedik: Önátadás, próbáljuk átadni magunkat.
Ötödik: Alázatosság. Az a legfontosabb, hogy rábízzuk magunkat Krisnára. Ne tegyünk olyat, ami árt a Krisna-tudatunknak. Rossz szokásainkat le kell faragjuk, s amit meg tennünk kellene, de még nem csináljuk, azt el kell fogadjuk. Akkor nőni fog a hitünk is. Hatodik: Szádhu szanga – a vaisnavák társasága. Ha azzal társulsz, akinek hite van, akkor a te hited is megerősödik. Ha személyesen nem társulhatunk, akkor elmében társuljunk, ami azt jelenti, hogy jókat gondolunk róluk.
Amikor Maháprabhu megszületett a Földön, Advaita Ácsárja és Haridász Thákur gondolatban sok ezer felaranyozott díszes tehenet adományozott a bráhmanáknak. Az is nagy dolog, ha elmében képes lemondani az ember. Sok embernek nincs egy vasa sem, mégsem mondana le arról, hogy egyszer milliomos legyen. Egy bhaktának, meglehet nincs semmilyen vagyontárgya, mégis legszívesebben odaadná Krisnának, vagy a bráhmanáknak. Volt régen egy bhakta bráhmana, aki a folyóparton meditált. Nem volt semmije, ám gondolatban ezüst és arany tálakban édes rizst főzött és szolgált fel Krisnának. Annyira elmélyedt a meditációban, hogy még az ujját is megégette, amikor hozzáért a rizshez. Ez odaadó szolgálat.
Sőt, mint már említettem, ha az elménkre nem terjed ki az odaadó szolgálat, akkor az nem is fogadható el annak. Ez persze nem azt jelenti, hogy miközben a padlót mosod, arra gondolsz, hogy teheneket adományozol, hiszen akkor a munkára kell figyelni, de ha más lehetőség éppen nem adódik, legalább elmében végezzünk szolgálatot Krisnának, gondoljunk a vele kapcsolatos dolgokra, a bhakták szolgálatára. Ha nem ez volna a cél, föltehetnénk a kérdést, hogy ha nem lehet hangosan mantrázni, akkor ne gondoljunk Őrá? De igen, mantrázzunk elmében!

Bárki megkérdezhetné, nem őrültség-e tanyán élni, ökrökkel bajlódni, hiszen semmi foganatja az egésznek. Anyagi szempontból valóban nem túl gyümölcsöző, ez tény. Aki ezért kritizál bennünket, azt mondom, igaza van. A Kali-jugában talán valóban őrült vállalkozásnak tűnhet. De akkor őrültség a Krisna-tudat is, mert ugyanúgy reménytelennek tűnik az is – ha nem bízunk Krisnában. Ha viszont hiszünk benne, akkor az óriási nehézség is könnyűvé válik.
Mi a célunk egy tanyán? Talán hogy mindenki ökörrel járjon? Meglehet, van egy ilyen cél is, de az csak másodsorban érdekes. A mi célunk az, hogy megtisztuljunk azáltal, hogy Krisnát és a vaisnavákat szolgáljuk, és teljesítjük a guru kéréseit. Ez a cél.
Egy lelki folyamatról ne kérdezzük soha, vajon anyagi szempontból gyümölcsöző-e. Ha anyagi eredményre törekednénk, lehetne erről tárgyalni, de ha lelki fejlődés a célunk, akkor szóba sem jöhet egyéb szempont. De az sem baj, ha valaki nem akar ilyen helyen élni, vagy otthagyja, a lényeg, hogy valahol, valamiképpen szolgálja az ember Krisnát. Ha meg tud maradni, az a legjobb, de ha azt mondja, semmiképp nem marad, elfogadjuk azt is. Egy tanya azért hasznos, mert ott, ahogy mondani szokták, csőstül jönnek a gondok. Ez teszi a lelki élet szempontjából érdekes hellyé. Indiában ugyanezt tapasztaljuk. Amint odaérünk, azonnal ránk tör egy csomó betegség, mindenféle állat megharap és megmar, beleesünk és belelépünk lépten-nyomon valamibe – minden egyszerre megtörténik, de tulajdonképpen ez jó.
Az első és legfontosabb: emlékezzünk Krisnára, és szolgáljuk szeretettel. Ha a többi kötelességünket el tudjuk végezni, az nagyon jó, de a legfontosabb, hogy ne veszítsük el Krisnát. Ha gazos a föld, az még elviselhető, ám ha Krisnát elfelejtjük, az elviselhetetlen. Ha Krisnát nem feledjük, a sraddhá, a hit megmarad. De ha élünk, és nem emlékezünk Rá, mi értelme az életünknek? A kovács fújtatója is lélegzik, a pávatollnak is van szeme, még sincs bennük élet. Ha valaki azt hiszi, hogy a Krisna-tudat azt jelenti, hogy ha bhakta módjára él, semmi gond, nehézség nem fogja érni többé, akkor rossz helyen kopogtat. Baj ugyanúgy lesz, de mi ezért nem a világot akarjuk sarkából kifordítani, hanem magunkban kívánunk rendet teremteni, magunkat szeretnénk megtisztítani. Miközben a magunk szemléletén változtatunk, egyidejűleg segítünk másokon is, igyekszünk másokat is boldoggá tenni, hogy mások is megtisztuljanak.
Ne okold a környezetet, az embereket, hanem arra törekedj, Krisnát el ne feledd. Hogyan segítsünk másnak, ha mi magunk elfeledjük Őt? De ha erős a hited, – mindegy, hogy ismered-e az írásokat vagy sem – az embereket vonzani fogja, mert látják mennyire komoly vagy, milyen igyekezettel szolgálod Krisnát, s mindent elviselsz. Mi pedig úgy gondolkodunk, hogy ez a karmánk, s jó is hogy ilyen, mert ezáltal lerójuk a jogos büntetést és megtisztulunk. Krisna nagyon kegyes, mert sokkal rosszabbat kellett volna kapjunk, de mivel bhakták vagyunk, csak csökkentett mértékben kapunk. Prabhupád gyakran mondta, ha valaki beütötte az ujját: „Ha nem odaadó szolgálatban élnél, most a karod tört volna el.” Nem volt néha olyan érzésetek, hogy Krisna különleges kegye csupán, amikor egy lehetetlen szituációból kikerültetek? Érezzük, hogy másképp kellett volna történnie, de Krisna megsegített valahogy. Nemcsak hogy panaszra nincs okunk, de inkább hálásnak kellene lennünk. Hálásak vagyunk, hogyha a környezet ellenséges. Hálásak vagyunk, hogy jönnek a nehézségek.
Minden körülmény között őrizzük meg Krisna-tudatunkat. Veszteség, nyereség, szidás, dicséret, semmi ne ragadtasson el bennünket, ne szegje kedvünket. Ne tegyünk anyagi dolgok elérésére túlzott erőfeszítéseket. Tegyünk meg mindent a szükséges mértékig. De ha valami nem megy, törjük magunkat egy életen át azért, hogy azt az egy feladatot megcsináljuk, amivel nem tudunk megbirkózni? Nem szabad. Éreznünk kell egy idő után, hogy erőltetve sem megy. Nem érdemes rágódni ezen, inkább próbáljuk elviselni a nehézségeket, és folytatni a lelki életet.