Astavakra gítá

A gítá szó éneket jelent. A védikus irodalomban számos gítá van, a legszebbek két klasszikus műben, a Srimad Bhágavatamban és a Jóga Vaszisthában. Felülmúlhatatlan a Bhagavad-gítá, amely a nagy indiai eposz, a Mahábhárata 6. könyvében hangzik el.
A nyugaton kevésbé ismert Astavakra Gítá az Upanisádok tanításait foglalja össze. Nem száraz, tudományos könyv ez, hanem két önmegvalósított bölcs, Astavakra és Dzsanaka király beszélgetése.

A Mahábhárata részletesen elmondja Astavakra történetét (Vana Parva, 132-134. fejezetek). Astavakra még meg sem született, máris mindent tudott, és egyszer rászólt az apjára, hogy rosszul olvas. Kohada nem vette jó néven, hogy a még meg sem született fia kioktatja, és haragjában megátkozta: - Tested nyolc része görbe lesz, így fogsz megszületni.
Így is történt, és a fiút elnevezték Astavakrának, ami nyolc görbeséget jelent.

Az Astavakra Gítá másik szereplője Vidéha királya, Dzsanaka, aki arról volt híres, hogy állandóan filozófiai vitákat rendezett az udvarában. Kohada is elment egy ilyen vitára, de alulmaradt egy Vandi nevű bölccsel szemben, és az akkori szokásoknak megfelelően bedobták a tengerbe.
Astavakra ekkor még csak tíz éves volt, de azonnal elhatározta, hogy ő is felkeresi Dzsanakát, és számon kéri tőle, mi történt az apjával. Először nem is akarták beengedni a gyereket; előbb meg kellett válaszolnia a kapuőr kérdéseit. Végre megengedték neki, hogy vitára hívja ki Vandit. Amilyen büszke volt eddig Vandi, most olyan gyorsan megszégyenült: Astavakra minden fáradság nélkül legyőzte. A király és a jelenlévő bráhmanák megjegyezték, nem minden káröröm nélkül: - Most pedig Vandit dobjuk a tengerbe.
Vandi azonban még tartogatott egy-két meglepetést. Először is közölte, hogy ő a tenger urának, Varunának a fia, ezért egészen biztosan nem fog megfulladni a vízben. Ezután visszahívta a tengerből a halottnak hitt bölcseket, akiket valaha legyőzött. Köztük volt Kohada is, Astavakra apja. Örömében mindjárt elvitte a fiát egy híres zarándokhelyre. Astavakra megfürdött a Szamanga folyóban, és minden testrésze kiegyenesedett.

Még megjegyezhetjük, hogy Kohada Uddálaka tanítványa volt, Uddálaka fia, Svetakétu pedig Astavakra barátja. Mind ismert személyiségek, sokat szerepelnek az Upanisádokban, és más védikus írásokban is.

Dzsanaka tulajdonképpen az Upanisádokból szintén jól ismert Jagjavalkja tanítványa volt, de nagyon hamar megbarátkozott Astavakrával. Az Astavakra Gítában váltakozva tanítják egymást és tanulnak egymástól. A legtöbb versen komolyan el lehet gondolkozni; bepillantást engednek a transzcendentális világba.

Most nem tanulmányozhatjuk együtt az egész könyvet; meg kell elégednünk a részletekkel.

Dzsanaka teszi fel az első kérdéseket: - Hogyan lehet megismerni az igazságot, hogyan lehet elérni a felszabadulást, és hogyan gyakoroljuk a lemondást?

Ezek az Upanisádok standard kérdései.

Dzsanaka kérdései ne tévesszenek meg bennünket. Ő éppen olyan jól tudja a válaszokat, mint Astavakra. A legtöbb védikus írás párbeszéd formájában maradt ránk, de ez a könyv nemcsak a hagyományokhoz ragaszkodik. Dzsanaka azok kedvéért fogadja el a tanítvány szerepét, akik majd később tanulmányozzák a védikus bölcsességet: vagyis a mi kedvünkért. Ilyen módon mindjárt az Astavakra Gítá elején megtudjuk, mik a legfontosabb, exisztenciális kérdések.
Különben hamar kiderül, hogy Dzsanaka mennyire nem kezdő tanítvány. Astavakra így szólítja meg, mindjárt a 2. versben:

Kedves barátom, ha az életed célja a felszabadulás, akkor kerülnöd kell az érzékek tárgyait, mint a mérget; a nektárt pedig a megbocsátásban, az egyszerűségben, a részvétben, az elégedettségben és az igazmondásban kell megtalálnod.
Te sem föld, sem víz, tűz, levegő, sem éter nem vagy. Tudd meg, hogy lélek vagy, minden anyag elemtől különböző, és a világi cselekvéseknek csak a tanúja.
Válj meg a testtudattól, keress menedéket a transzcendentális értelemben. Így nyered el a boldogságot, az örök békét, és így szabadulsz meg az illúziótól, amely kötelékeket teremt.
Lélek vagy, nem tartozol sem a bráhmanákhoz, sem más kaszthoz, nem vagy a négy életrend egyikében sem.
A lélek nem cselekszik és nem élvez, hanem örökké szabad.
Csak a hamis egó mondatja, "Én vagyok a cselekvő," a hamis egó pedig olyan, mint egy nagy, fekete mérges kígyó. A méreg egyedüli ellenszere, ha még idejében felismered: "Nem én cselekszem." Ez a tudás vezet a boldogsághoz.
A bánat oka a tudatlanság sötét erdeje, ezt kell felgyújtani ezzel a meggyőződéssel: Lélek vagyok, Isten szerves része, és ugyanakkor az alárendeltje is.
Az anyagi világban szabad az, aki szabadnak gondolja magát, megkötözött az, aki kötelékeket érez. Igaz ez a mondás: "Az ember olyanná válik, ahogyan gondolkodik."
A lélek azonban egyszerre szabd, és nem független mégsem. Szabad, mint a tanú, mindent átható, tökéletes, egyetlen, tiszta tudat, nem cselekvő, semmihez nem ragaszkodó, vágytalan, örökké nyugodt, és ezt a világot csak illúziónak látja. Nem független, mert nem rendelkezik a saját megteremtése vagy elpusztítása felől, ő maga sem tud semmit megteremteni vagy megsemmisíteni, és nincs joga ahhoz, hogy illúziónak nevezze ezt a világot.

Dzsanaka most úgy tesz, mintha máris tökéletesen megértette volna az egész tanítást, és így szól, nagy lelkesedéssel:

Milyen csodálatos, hogy valójában teljesen tiszta és nyugodt vagyok, tiszta tudat, magasan az anyagi világ (prakrti) fölött. Mostanig megtévesztett az illúzió.
Ahogyan a hullámok, a tajték és a buborékok nem különböznek a víztől, úgy az igaz tudás fényében az egyéni lélek sem különbözik a Legfelsőbb Lélektől.
Ahogyan a hullámok, a tajték és a buborékok a vízből keletkeztek ugyan, de mégis különböznek a víztől, úgy az igaz tudás fényében az egyéni lélek is végtelenül különbözik a Legfelsőbb Lélektől.
Az anyagi világ a tudatlanság miatt látszik egyedül valódinak és változatlannak, de a tudatlanság eltűnik az igaz tudás fényében. Aki a kötelet nem ismeri fel, lehet, hogy azt kígyónak látja, de a kígyó illúzióját eltünteti a felismerés.
Milyen különös, hogy az emberek a tudatlanság miatt úgy látják az anyagi világot, mint aki a kagyló belsejét ezüstnek nézi, kígyót lát a kötélben, és álomvilágot a Nap sugaraiban!
Lélek vagyok, és természetem a tiszta tudat. Csak elképzelem a testet, a mennyei bolygókat, a poklot, a kötelékeket, a szabadságot és a félelmet; nincs hozzájuk semmi közöm.

Astavakra azonban még csak éppen elkezdte kifejteni a tanítását, és nem szeretné, ha Dzsanaka vagy akárki más máris levonná a következtetéseket. Ezért így szól:

Ha tudod, hogy a lélek elpusztíthatatlan és tiszta, akkor hogyan van az, hogy még mindig a vagyonszerzéssel törődsz?
Az érzéktárgyak utáni sóvárgás is a tudatlanság által okozott illúzióból keletkezik. Még mindig ezüstnek nézed a kagyló belsejét, így aztán ragaszkodsz hozzá.
Aki igazán ismeri a bölcsességet, miért születne újra meg újra, mint a többi szenvedő?
Hallottad, hogy az önvaló tiszta tudat, akkor miért nem hagysz fel a kéjvággyal, amely csak a testtudatot erősíti?
Milyen különös, hogy a bölcs, aki tudja, hogy minden Istené, és Isten van minden lényben, még mindig őrzi a birtoklásérzetet!
Milyen különös, hogy aki már hallott az igazságról, és a felszabadulásra vágyik, még mindig nők után lohol!
A bölcs, aki megismerte az önvaló igazságát, csak látszólag játssza el a világi élet játékait; az életmódja egyáltalán nem hasonlít a megtévesztettekéhez, akik úgy élnek ebben a világban, mint a teherhordó állatok.
A bölcs még abban az emelkedett állapotban sem örvendezik, amelyre Indra és a többi félisten hiába vágyakozik. Nem szenved akkor sem, ha azt nem érte el.
Az igazság ismerőjét nem befolyásolja sem a bűn, sem az erény, ahogyan az eget sem érinti a füst, bár néha úgy tűnik, hogy teljesen eltakarta.
Brahmától a fűszálig az összes élőlény közül egyedül a rokon- és ellenszenvről lemondó bölcs ismeri meg a Legfelsőbb Igazságot.
Milyen ritka az a nagy lélek, aki ismeri a lelket és a lélek helyzetét, aki ismeri az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Azt teszi, amit tenni érdemesnek talál, és egyáltalán nem fél semmitől.

Dzsanaka király ugyan, de nagyon jól tudja, hogy miről van szó. Pontosan tudja, hogy nem az elméleti megvalósítást gyakorlati megvalósításnak kell kísérnie, önmagában egyik sem szilárd. Látszólag ellentmond Astavakrának, de csak azért teszi, hogy még több tanításra ösztönözze. A védikus írások azt mondják, a bölcsek nem mindig tanítanak maguktól; ki kell fejni belőlük a tanításokat, mint a tehénből a tejet. Dzsanaka tehát így szól:

Bennem, aki olyan vagyok, mint a végtelen tenger, ide-oda hánykolódik a világ hajója, amerre saját természetének szele sodorja. Engem nem érint.
Végtelen tenger vagyok, emelkedjenek benne a világ hullámai, hulljanak vissza, én ettől nem leszek sem több, sem kevesebb.

Astavakra szólt:

Az is kötelék, ha az elme bármire vágyik, ha bánkódik, elfogad, elutasít, vagy bármivel kapcsolatosan örömet vagy haragot érez.
Szabadság az, amikor az elme nem vágyakozik, nem bánkódik, nem haragszik, sem örül, nem fogad el és nem utasít el semmit.
Kötelék, amikor az elme valamilyen érzéki észleléshez ragaszkodik; ha nem ragaszkodik, az már felszabadulás.
Ahol ’én’ van, ott kötelék van, ahol nincs ’én’, ott a szabadság. Tudd, hogy ez igaz: ne utasíts el, ne is fogadj el semmit.
Győzd le a fő ellenséget, az élvezet és a világi gazdagság vágyát, mert mindkettő tele van gonoszsággal. Tekints úgy a barátokra, vagyonra, palotákra, ajándékokra és a jó szerencsére, mint álomra vagy varázslatra, amely legfeljebb pár napig tart.
Már számtalan korábbi születésben ragaszkodtál a földhöz, fiakhoz, feleségekhez, örömekhez, testekhez és élvezetekhez, mégis minden véget ért.
Ne kívánj több vagyont, sem jámbor tettet, ezek nem nyugtatják meg az elmédet a világ e sötét erdejében.
Hány inkarnációt szenteltél már a test, elme és a beszéd tetteinek? Nem hoztak neked mást, mint fájdalmat. Miért ne fejeznéd be az egészet?

Dzsanaka most felhívja a figyelmet arra, milyen veszélyekkel jár ez a tanítás: elvezet a buddhizmusnak ahhoz az iskolájához, amely azt tanítja, hogy nincs semmi, nincs lélek, aki felfoghatná, hogy nincs semmi, nincs Buddha, aki megvilágosult, nincs megvilágosulás, nincs törekvés, és egyáltalán minden üres. Így beszél most Vidéha filozófus-királya, talán a buddhizmus mádhjamika-iskolája nevében:

Először a világi cselekvésről mondtam le, majd a szerénytelen beszédről és gondolkodásról, és most békében vagyok.
Nem törődöm azzal, mit kell elfogadni vagy elutasítani. Sem örömet, sem bánatot nem érzek.
Közömbös vagyok a kasztokkal és életrendekkel, valamint a hiányukkal szemben. Mind a cselekvés, mind a cselekvés abbahagyása a tudatlanságból származik. Ha megkísérlek Istenre vagy az önvalóra gondolni, csak új gondolatokat teremtek.
Áldott az az ember, aki békében van, mert felismerte a saját természetét.

Astavakra azonban egyáltalán nem a buddhizmushoz akar elvezetni, ezért így folytatja a tanítást:

A tiszta szívű ember nem önmagát tanítja, és nem önmagában bízik. Gurujának útmutatásával éri el az élet célját. A világias gondolkodású ember egész életében tanul és vizsgálódik, mégis megvilágosulatlan marad.
Te nem a test vagy, a test nem tartozik hozzád, nem vagy sem cselekvő, sem élvező. A testet a kötőerők mozgatják, jön, itt van egy ideig, és elmegy. A lélek azonban örök, ezért nincs ok a bánkódásra.
Tartson ez a test a világ végéig, vagy pusztuljon el még ma, semmit sem adhat hozzá, semmit sem vehet el a lélektől, akinek az a rendeltetése, hogy megvalósítsa a tiszta tudást.
Aki mindig elégedett, aki semmihez nem ragaszkodik, mindig szívesen van egyedül, az nyeri el a lelki tudás és a jóga gyakorlásának a gyümölcsét.
Az igazság ismerője nem szenved sem kívül, sem belül, mert ismeri az univerzum titkát.
Az érzékek tárgyai nem tetszenek annak, aki az önvalóban gyönyörködik, ahogyan a szallaki leveleket élvező elefánt sem örül a nim-fa leveleinek.
Ritka az a bölcs, aki nem vágyik újból arra, amit egyszer már élvezett, és nem akarja megszerezni azt, amit még nem birtokolt.
Ebben a világban sokan vannak, akik világi örömökre vagy felszabadulásra vágynak, de ritka az a nagy lélek, aki egyedül Istennek akar élni.
Csak az igazán megvilágosult, aki még a világi jósághoz és a felszabaduláshoz sem ragaszkodik, közömbösen tekint az életre és a halálra.
Egyedül Annak hódol, Aki lét, tudat és boldogság, fény és béke. Ha csak egy egészen keveset megismert Abból, Aki az Abszolút Igazság, a jelenségvilág összes megtévesztő illúziója úgy múlik el, mint egy álom.
A jóginak, aki már életében felszabadult, nincs több kötelessége, amit el kellene végeznie, de bármit megtesz, ha Isten úgy kívánja. Szívében semmihez nem ragaszkodik, de Istentől nem fordul el soha. Világi cselekvése csak látszat, mert ő már a transzcendensben cselekszik.
Az ilyen jógi teljesen békés, túl van a szétszórtságon és a koncentráción, nem törekszik a felszabadulásra, és nincs is megkötözve. Csak Istent látja maga előtt, az Ő szavára hallgat, és kitart ebben az abszolút helyzetben.
A felszabadulásra vágyó mindig a megismerőre, a megismertre és a megismerésre gondol, ezért az értelme viszonylag függő. A jógi azonban független, mert egyedül csak Istenre gondol.
Az érzéktárgyak tigrisei láttán a megzavarodott lelkek, menedéket keresve, a meditáció barlangjába menekülnek, hogy megtanulják az önfegyelmet.
A vágytalanság oroszlánja láttán az érzéktárgyak elefántjai csendesen visszavonulnak, vagy az oroszlán rabszolgái lesznek.

Dzsanaka szavai fejezik be a könyvet:

Szívem belső rejtekéből kitöröltem minden személyes véleményt, hiszen megismertem az Igazságot.
Nem látom többé a dharmát, arthát, kámát és móksát; sem a kettősséget, sem a kettősség hiányát.
A megvalósítás boldogságában még azzal sem törődöm, hogy ki vagyok, mi számomra a tér és az idő.
Nem törődöm az elemekkel, a testtel, az érzékszervekkel, az elmével, az ürességgel.
Mi szükség van a vágytalanságra és elégedettségre, mi értelmük van az írásoknak és az önmegismerésnek?
Mi a tudás, mi a tudatlanság, mi a korlátozott egó, az én vagy az enyém, mi nekem a megkötöttség vagy a szabadság?
Mi a prárabdha karma, mi a felszabadulás most vagy a halál pillanatában?
Magam előtt látom Istent, aki lét-tudat-boldogság, az Abszolút Igazság, önmagában teljes és tökéletes. Ki másra hallgatnék, amikor Ő szólít engem?

A Rámájana ismerői tudják, hogy Dzsanaka milyen komolyan beszélt. Hiszen Dzsanaka valóban maga előtt láthatta az Urat, Rámacsandra formájában, akinek felesége, Szítá, Dzsanaka lánya volt ezekben a földi, vagy megnyilvánult kedvtelésekben. Dzsanaka örökké Rámát szolgálja a lelki világban, közvetlenül és személyesen.
Astavakra későbbi sorsáról nem beszél a védikus irodalom, de nagyon reméljük, hogy együtt van a barátjával, Rámacsandra örök, transzcendentális királyságában.