Galamb a vízözönben

Ezt olvassuk a Genezisben (8.6-12):
"És lőn 40 nap múlva, kinyitá Noé a bárka ablakát, melyet csinált vala.
És kibocsátá a hollót, és az elrepült meg visszaszállt, míg a vizek a földről felszáradtanak.
Kibocsátá a galambot is, hogy meglássa, vajon elfogytak-é a vizek a föld szinéről.
De a galamb nem talála lábainak nyugvóhelyet, és visszatére ő hozzá a bárkába, mert víz vala az egész föld színén; ő pedig kezét kinyújtá, megfogá és bévevé azt magához a bárkába.
És várakozék még másik 7 napot, és ismét kibocsátá a galambot a bárkából.
És megjöve ő hozzá a galamb estennen, és imé leszakasztott olajfalevél vala annak szájában. És megtudá Noé, hogy elapadt a víz a földről.
És ismét várakozék másik 7 napig, és kibocsátá a galambot,és az nem tére többé ő hozzá vissza."

A Talmud, a judaizmusnak még a Bibliánál is szentebb könyve azt tanítja, hogy Noé maga volt a galamb (Talmud Tract. Chalin. 6.1) Azt is mondják, ez a bizonyíték, hogy Noé azonos a sumer Ziuszudrával, illetve az akkád Utnapistimmel, akik ugyanolyan módon élték túl a vízözönt, mint a Genezis szereplője. A bizonyíték azonban megvan enélkül az azonosítás nélkül is, hiszen ezek a régi mezopotámiai írások ugyanúgy mondják el a vízözön történetét, mint a Biblia, kivéve hogy először a galamb indul el szárazföldet keresni, és végül a holló az, aki nem tér vissza.

A Genezis története ihlette meg Rupert Hallis angol költőt (1915-1960), aki ezt a szellemes verset írta az özönvízről:

Rupert Hallis: Az özönvíz hollója

Négyszer tíz napig hullt az eső, ez
Nem több, mint ma Medárdnak napja után
Csendes eső, meg néhány zápor,
Mégis a földön akkora lett a tócsa,
Hogy ki se látszott a Nanga Parbat.
Telt az idő, vagy százötven nap.
Már apadozni látszott a földi tenger,
Végre a bárka megfeneklett.
Mennyire untuk a szörnyű, zárt levegőt!
Főleg a hal panaszolta, hogy itt bent
Sokkal rosszabb, mint a viharban.
Még a cet sem örült a szűkös ketrecének,
Melyben az első, ostoba nyúlpár
Kétezer kölyke tolongott, a róka
Száz vagy ezernyi porontya között.
Végre a gazdám útra küldött.
Már elapadt a víz, de nem volt
Ennivaló, hát visszatértem.
Gazdám most a galambot küldte, keresni
Szárazföldet. Végre csend van a dúcban.
Még a süketfajd is boldog.
Nem sokáig, mert a galamb
Csőrében olajágat tart, de burukkol.
Kétszeres nagy csoda ez,
Mert az olajfa percek alatt
Nőtt ki a szörnyű tócsa helyén.
Kár volt ennyi vizet lezavarni,
Most is az illúziókat
Vélik jobbnak, mint a valót.
Nem cserélgetem el soha szép feketén
Őrzött tollaim, csalt olajágért,
És a galamb karrierjét
El nem irigylem.

Galamb a kereszténységben

Hallis egy kicsit tiszteletlenül beszél a galamb "karrierjéről". Ez a madár mégis óriási karriert csinált a kereszténységben. Se szeri, se száma a szenteknek és vértanúknak, akiket galambbal ábrázolnak. A galamb ott röpköd Szent Gergely pápa válla fölött, a legenda szerint ő diktálta imáit és könyveit. Nursiai Szent Benedek és szent Eulália "lelke" fehér galambként repült az ég felé, a ravennai Severust azért választották meg püspöknek, mert a kellő pillanatba a vállára szállt egy galamb. A kölni Kunibert püspök egy galambtól tudta meg, hol van eltemetve Szent Ursula. Galambokkal ábrázolják naziansi szent Gergelyt, Fabianust, Mauriliust, Odát, oswaldot, Reginát, Skolasztikát, avilai Terézt, aquinoi Tamást, sőt a 12 apostolt is.
A galamb persze elsősorban a Szentlelket jelenti, aki megjelenik néha tűz formájában is, aki magával viszi az áldozatot. Az áldozat bemutatója persze jutalmat kap, amit a kereszténységben úgy neveznek, üdvözülés. Az áldozat révén megnövekszik a kegyelem, az áldozat eltörli a bűnöket, hozzásegít a megtisztuláshoz. Ahogyan az Evangéliumban olvassuk: "(Jézus) rájuk lehelle, és monda nékik: Vegyétek a Szent Lelket: akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak, akikéit megtartjátok, megtartatnak." (Ján. 20.22-23)

A galamb, mint jelkép

A galamb mint jelkép nemcsak a Bibliában jelenik meg, sőt nem is ott jelent meg először. A Mahábhárata mondja el a következő történetet, a sólyomról és a galambról (Vana Parva, 130.21-131.33):

Élt valaha Indiában egy Usinara nevű király, aki nagyon jó ember hírében állt. Indra és Agni elhatározták, hogy próbára teszik. Indra sólyommá változott, Agni galambbá, és lejöttek a mennyből a földre.
A galamb úgy tett, mintha nagyon megrémült volna a sólyom támadásától, és menedéket keresett Usinara királynál. A sólyom azonban így szólt a királyhoz: - Kedves Usinara, azt mondják, nagyon erényes vagy, és megtartod az isteni parancsokat. Most biztosan nagyon jónak képzeled magad, pedig egyáltalán nem vagy az. Miért tagadod meg az ételt tőlem, aki nagyon éhes vagyok?
- Nagy madár, - válaszolt Usinara tisztelettudóan, - ez a kis galamb nagyon fél tőled, egész testében reszket és nagyon szeretne megmenekülni; ezért keresett védelmet nálam. Hogyan engedhetném át neked, ha már egyszer megígértem neki, hogy megoltalmazom? Nem szeghetem meg az adott szavamat. A szentírások azt mondják: Az, aki megöl egy brahmanát, megöli az emberek anyját (a tehenet), vagy sorsára hagyja azt, akit védelmébe vett - egyformán bűnös mind a három.
- Másról van itt szó, - vetette közbe a sólyom. - A természet rendeléséből minden élőlénynek táplálkoznia kell. Engem is az étel táplál és tart fenn. Egy ember még hosszú ideig elélhet azután is, hogy valamilyen könnyelműen tett ígéretet megszegett, vagy cserben hagyta a szeretteit, de étel nélkül nem él meg sokáig. Én bizony még ma meghalok, ha nem ehetek. A feleségem és a gyermekeim sem maradnak életben, ha nem gondoskodom tóluk. Tíz élet vész el, ha ennek az egyetlen galambnak az életét megvéded. Ha két kötelesség összeütközésbe kerül, azt kell teljesíteni, amely kevesebb gondot okoz az élőlényeknek. Ha pedig nincs összeütközés, azt a kötelességet kell választani, amelyik jobban gyarapítja az erényes érdemeket.
- Olyan okosan beszélsz, mintha te magad lennél Szuparna, a madarak királya, - hízelgett a király a sólyomnak. - Nem kétséges, hogy jól ismered a törvénykönyveket. Te azonban csak azért akarod megszerezni ezt a galambot, mert éhes vagy. Lecsillapíthatnád az éhségedet valami más étellel is. Mivel kínáljalak meg? Ha akarod, neked adok egy egész őzet, egy ökröt, egy vaddisznót vagy egy bivalyt.
- Kedves királyom, - mondta a sólyom, - én nem eszem sem őzet, sem ökröt, sem vaddisznót, sem pedig bivalyt. A sólymok a természet rendeléséből galambokkal táplálkoznak. Ne próbáld megkerülni az örök törvényt, mert ez olyan, mintha felmásznál egy fára, pedig az ágai erejét nem ismered.
Usinara tovább alkudozott a sólyommal: - Neked adom minden vagyonomat, az egész királyságomat, nemzetségem összes kincsét, csak erről az egyetlen galambról mondj le. Bármit megteszek, amit kívánsz.
- Ha ez így van - mondta a sólyom, - akkor vágj ki egy darabot a saját húsodból, és mérd le a galamb ellenében. Ha éppen annyi húst adsz nekem, amennyi ennek a galambnak a súlya, azzal megelégszem.
- Nagy kegynek tartom, hogy ezt kéred tőlem, - felelte a király. - A saját húsomból adok neked, lemérem a galamb ellenében.
Usinara ki is vágott egy jókora darabot a combjából, lemérte, de úgy találta, hogy a galamb sokkal nehezebb annál. Levágott egy másik húsdarabot, majd még egyet, az egyik húsdarabot a másik után tette a mérleg serpenyőjébe, de a galamb még mindig nehezebb volt. Amikor már egy szem hús nem volt a csontjain, Usinara maga is a mérleg serpenyőjébe lépett.
- Kedves sólyom, az egész testemet neked adom. Érd be vele, bár egyáltalán nem olyan értékes, mint ez a galamb.
Most már elégedett volt a sólyom, és megmutatkozott a valódi formájában: - Usinara király, nem vagyok én közönséges sólyom. Indra vagyok, a félistenek királya, ez a galamb pedig Agni, aki felhozza az áldozatokat a mennybe. Azért jöttünk le hozzád a földre, hogy próbára tegyünk. Kedves királyom, mivel a saját húsodat is felajánlottad, hogy megmentsd azt, aki védelmet kért tőled, örökké híres leszel ezen a földön. Ragyogó lesz a dicsőséged, ha pedig elhagyod a testedet, fényes hely vár rád az égben.
Usinara visszakapta a felajánlott húsát, sokkal szebb és fiatalabb lett, mint azelőtt volt. Indra és Agni pedig nagyon elégedetten tértek vissza a mennybe. Hiszen nem minden nap fordul elő, hogy az emberek valóban olyan jók, mint a hírük.

Nemcsak jelkép a galamb a Mahábháratában, hanem példakép is (Vana Parva, 259-260 fejezetek). Példaképül állít elénk egy Mudgala nevű bölcset, aki "galamb-módra" élt: csak a hónap egyik felében evett rendesen, a másik felében pedig úgy, mint a galambok: magvakat keresett a szántóföldön, és csak azt ette meg, amit véletlenül talált. De akármilyen szegény volt, mindig bőkezűen megvendégelte a látogatóit, mert a feltálalt étel csodálatos módon megszaporodott.

A Rámájana mondja el Adzsajapál király történetét, aki nagyon bölcs és kiváló uralkodó volt. Hatalmas gazdagsága ellenére olyan egyszerűen élt, hogy maga legeltette a kecskéit. Mindenki rajongással szerette őt, emberek és állatok egyaránt.
Rávana, a hatalmas démon éppen akkoriban szerezte meg az uralmat Lanká szigetén. Már minden uralkodót legyőzött és adófizetésre kötelezett, de még ő is tartott egy kicsit Adzsajapál királytól. Egyszer felsóhajtott: - Bárcsak pontosan tudnám, hogy mekkora hatalma van ennek az Adzsajapálnak!
Mandódarí királynő meghallotta ezeket a szavakat. Éppen a galambjait etette, és hirtelen indíttatásból megszólalt: - Galambok! Ha hűségesek vagytok Adzsajapál királyhoz, ne egyetek a magokból.
A galambok azonnal a szárnyuk alá dugták a fejüket, és hozzá sem nyúltak az eleséghez. Egy galamb azonban nem hallotta meg a királynő szavait, evett a magvakból, és azonnal elpusztult. A királynő odafordult Rávanához: - Ez baljós jel. Most láthatod, milyen hatalmas Adzsajapál király.
Rávana persze nem törődött a figyelmeztetéssel, hanem követeket küldött a királyhoz, és követelte az adót.
Adzsajapál azt mondta nekik, rajzolják bele a homokba Rávana palotáját. Amikor elkészültek, a király fogott egy botot, és eltörölte a rajz egy részletét, majd mosolyogva így szólt: - Menjetek csak vissza Rávanához, és ha romokban találjátok a palotának azt a részét, amelyet a rajzon eltöröltem, mondjátok meg neki, hogy ne követeljen tőlem semmilyen adót. Lerombolom az egész országát anélkül, hogy kitenném a lábamat a palotámból.
A követek visszatértek Lankába, és látták, hogy a palota egy része valóban leomlott. Rávana gondolkodóba esett, és soha többé nem háborgatta Adzsajapál királyt.

Galamb a kozmogóniában

A föld minden táján találkozunk azzal a felfogással, hogy a világ, a föld, vagy legalább egy sziget, tojásból keletkezett. A világtojás kifejezést először a Kr e 6. sz-ban használta egy Epimenidész nevű krétai író, tőle vették át a görögök, és így terjedt el a nyugati világban.
A világtojás-elméletnek éppen széleskörű elterjedtsége az, amely a közös eredetre, sőt az elmélet valódiságára utal. Igaz, hogy ez nem mindig egy galambnak a tojása. Egyiptomban néha vadlúdról, Indiában hattyúról beszélnek; előfordul a régi írásokban kígyótojás is. Az iráni Aveszta a Szaéna madárról beszél, aki vagy sas, vagy sólyom. Európa ősi népei, a pelaszgok egy galambbal hozták kapcsolatba a világteremtést.
A pelaszgok valaha a mai Görögország területén éltek, később mindenütt elterjedtek Dél-Európában, ezért néha azt olvassuk, hogy a dákok és a trákok ősei voltak. Legyőzték Róma és Latium ősi népeit, a siculusokat és a ligurokat, később őket győzték le az illirek, iapyx-ok, messapiusok, szabinok, volszkok. A pelaszg befolyás azonban megmaradt, és már a görögök és rómaiak őseit is összefűzte. A pelaszgok indo-európai nép voltak, nyelvük közel áll a védikus szanszkrithoz. (Pl. asaminthos - asman - kő, dáma - dháman - hajlék, kersas - krsna - fekete.) Nem meglepő tehát, hogy a pelaszgoknál is megvolt a világtojás-mítosz.
Kezdetben volt a kháosz, mondták a pelaszgok; ami megfelel az indiai megnyilvánulatlannak. A kháoszból kiemelkedett egy isteni lény, a pelaszgoknál Eurünomé, Indiában Brahmá, ők indították el az anyagi világ "teremtését". Nem a semmiből teremtenek, csak a meglevőt alakítják. Az ég és a föld már megvoltak, Euronümé azokat csak szétválasztotta, aztán táncolni kezdett a ősvizek hullámain. "Megsodorta" az északi szelet, így született Ophion kígyó. Euronümé tovább táncolt, a kígyó azonban nem volt a művészetek barátja, csak szexpartnert keresett. Euronümé galamb alakban akart menekülni, de már késő volt; mint galamb, megtojta a világtojást. Ebből lettek a nap, hold, föld, hegyek, folyók, fák, állatok és emberek: az egész anyagi világ.
Hüginosz szerint Euronümé a holdistennő volt, és csak akkor vált galambbá, amikor már ki kellett költeni a tojást az ősvizeken. A név sokat vándorlót jelent, ami jellemző a holdra. Mint Egyiptomban, Mezopotámiában sem volt egységes kozmogónia. Az egyik sumer forrás hasonló történetet mond el, mint a pelaszgok, Euronümét pedig egyenesen galambnak nevezi. Sokkal később, Babilonban a tavaszünnepen drámai formában adták elő a világteremtés történetét; itt Márduk nem az ősi szörnyeteget hasította ketté, hogy megteremtse az új világot, hanem egy galambot.

Galamb és a félistenek

A galamb nagyon népszerű volt a régi Görögországban. Néhány olimposzi istennő szívesen jelent meg galamb formában, például Rheia, aki hol galamb, hol hegyi oroszlán alakban parádézott; kultuszában fontos szerepe volt a galambnak és a tölgyfának. A tölgyfának egyébként volt egy külön istennője is, Dioné, aki egyes történetekben Afrodité anyja. Afroditét sokszor ábrázolták galambokkal.
Számos csillagkép-monda maradt ránk a görögöktől. Orionról mesélik, hogy nem igen tudott uralkodni az ösztönein, és egyszer még a szűzi Artemisz hét társnőjét is üldözőbe vette. Artemisz éppen nem volt a közelben, különben biztosan lenyilazta volna a vakmerő vadászt. A lányok azonban nem voltak olyan gyorsak, mint Orion, aki már majdnem utolérte őket. Ekkor az olimposziak megsajnálták a leányokat, galambokká változtatták és föltették őket az égre, mint a Pleiád csillagképet, amelynek Fiastyúk a magyar neve. Igaz, hogy az Orion is felkerült az égre csillagképnek, de nem egyedül, hanem az őt már a földön üldöző skorpióval együtt. Az Orion csillagkép azóta is retteg a Skorpiótól, és ha már nagyon közel kerül hozzá, akkor egyszerűen láthatatlanná válik.
Görögország legrégebbi jóshelye a Zeusznak szentelt Dodona. Miért éppen itt kezdtek el jósolni? Azt mondják, hogy valamikor az ősidőkben két fehér galamb hagyta el az egyiptomi Thébát. Az egyik Líbiába ment, a másik arra a helyre, amelyet később Dodonának neveztek. Mindkét galamb egy-egy tölgyfára ült le, és közölték, hogy ezentúl ők fogják megmondani a jövőt, Zeusz nevében.
Más kultúrákban is tiszteltek isteni galambokat, például Babilonban gyógyító istenségnek tekintették, és emberi fejjel ábrázolták. Baal galambszárnyakat visel, a szamaritánusok pedig egy galamb formában ábrázolt istenséget imádtak a Gerizim hegyen.