A velencei kalmár Shakespeare egyik színműve, és azt gondolhatjuk, igazán elég valószínűtlen, hogy itt keressük India bölcsességét. Az avoni hattyú azonban számos meglepetést tartogat nekünk, még most is, több száz év elteltével. Valahogyan megismerkedett egy komoly filozófiai gondolatot hordozó indiai történettel, és ha már megismerte, fel is használta abban a színdarabban, amelyen éppen dolgozott; ez történetesen: A velencei kalmár.

Nem tudjuk, hogy a történetet melyik indiai bölcs mondta el először. A dolog nem is fontos, hiszen az indiai történelemfelfogás nem lineáris, mint a miénk, hanem ciklikus. Valamikor, vagy a ciklusok adott pontjain a bölcsek egy mindenki számára érthető hasonlattal magyarázták a valódi és a jelenségvilág közötti különbséget. Egy király különböző értékes és kevésbé értékes dolgokat helyez el néhány ládikóban, a ládikó anyaga vagy díszítése azonban semmilyen kapcsolatban nem áll a belérejtett tárgyakkal. Az udvaroncok ígéretet kapnak, hogy az, aki közülük elsőnek ad helyes választ, meg is tarthatja a kincset. Próbát tesznek, egyiket a másik után, és a király derűsen szórakozik vagy bosszankodik a helytelen válaszokon.

Valószínű, hogy Shakespeare egy apokrif keresztény legendából ismerte meg a történetet. A legenda címe Barlaam és Jozafát, állítólagos keresztény szentek, a régebbi naptárakban emléknapjuk is volt, november 27. Szent Jozafát csontjait ereklyeként őrzik Antwerpenben. De csak el kell olvasnunk magát a legendát, hogy gyanút fogjunk: ez bizony a Buddha élete, arab-perzsa és keresztény köntösben.

Jozafát egy Abenner vagy Avenier nevű indiai király fia. Születésekor a bölcsek azt jövendölték, hogy vagy nagyon hatalmas király lesz, vagy elhagyja ősei hitét, és visszahozza az egyetlen igazi vallást. A királynak az első változat tetszik, ezért úgy rendelkezik, hogy a fia sohasem hagyhatja el a gyönyörű palotát, nem ismerkedhet meg az élet kegyetlen valóságaival: a betegséggel, öregséggel és halállal.

Amint Jozafát felnő, persze hogy kíváncsi lesz, megszegi a parancsot, és a sors rendeléséből találkozik egy vakkal, egy leprás beteggel, egy öreggel és a halottvivőkkel. Elcsügged, amikor megtudja, hogy minden emberre ez a sors vár. Meghallja azonban azt is, hogy a bölcsek tudják a titkot, hogyan lehet megszabadulni a szenvedéstől, és attól kezdve csak arra vágyakozik, hogy találkozzon egy ilyen bölccsel. Barlaam, a híres bölcs ékszerkereskedőnek adja ki magát, hogy bejuthasson a palotába, és a herceg hamarosan a tanítványa lesz. A király még reménykedik abban, hogy Jozafátot visszatarthatja, mindenféle akadályt támaszt, de végül a herceg győz: elhagyja a királyi udvart, hogy azontúl az erdő magányában éljen Barlaam-mal.

Buddha története perzsa, szír és arab közvetítéssel jutott el a Nyugatra, már a 6. sz-ban, a nyelvészek minden fáradság nélkül felismerik a Barlaam névben Bhagavant, a Buddha egy szokásos megszólítását; a Jozafát név a pehlevi vagy közép-perzsa Budaszif, Buddh-aszaf szóalakokon keresztül a Bodhiszattvára vezetheő vissza. A keresztény változat nagyon népszerű volt Nyugat-Európában, és ezt Shakespeare több fordításban is olvashatta. A legenda tele van példabeszédekkel, amelyek egy része ismerős a Bibliából (pl. a magvető), de a többi is beépült az európai kultúrába (pl. a megtérést ígérő leány, a kapzsi madarász vagy a verembe zuhant ember, aki egyszerre megfeledkezik veszélyes helyzetéről, amint alkalma nyílik arra, hogy megnyaljon egyetlen csepp mézet).

A ládikók történetét Barlaam mondja el: egy király négy egyforma faládikót készíttet. Kettőt teljesen arany borít, de ezekben csak penészes csontok vannak. A másik kettő csupa szurok és kátrány, ezek azonban gyöngyökkel és drágakövekkel vannak tele. Az udvaroncok persze úgy ítélnek, hogy az arany ládikók értékesebbek. A király megjegyzi: - Tudtam, hogy ez lesz a válaszotok, mert ti csak a szemeitekkel ítélitek meg az érzékek tárgyait. Bizony, inkább a belső szemetekkel kellene látnotok az elrejtett értéket vagy értéktelenséget.

Így szégyenítette meg az udvaroncait, így tanította meg nekik, hogy ne hagyják magukat a látszattól megtéveszteni.

A velencei kalmár-ban nem király, hanem egy szép hölgy, Portia használja fel a ládikókat arra, hogy próbára tegye a kérőit. Három ládikót készíttet, egyet aranyból, ezzel a felirattal: "Aki engem választ, elnyeri, amit nagyon sokan kívánnak." Az ezüstládikó felirata ezt ígéri: "Aki engem választ, annyit kap, amennyit érdemel." A harmadik ládikó ólomból van, egészen dísztelen, és ez a felirata: "Aki engem választ, annak adnia kell, és mindent kockára tesz, amije van."
Csak egy kérő nyerhet, az, aki eltalálja, melyik ládikóban van Portia arcképe. Az egyik herceg az aranyat, a másik az ezüstöt választja (2. felv. 7. ill. 9. jelenet, Morocco és Arragon), és a döntésüket mindenféle okosan hangzó dologgal indokolják, pl. hogy a nemes tartalomhoz nemes forma illik. Az aranyládikában azonban egy döglött állat teteme van, az ezüstben pedig egy "hunyorgó őrült" képe. Csak az a velencei nemes dönt helyesen, aki egyébként is méltó Portia kezére (3. felv. 2. jelenet, Bassanio).

Így oktatják a névtelen indiai bölcsek, Buddha-Barlaam és még a nagy angol drámaíró is a világot arra, hogy ne a külsőségekben, ne a látszatban bízzanak, hanem hatoljanak el a lényeghez; a szép külső gonosz szívet rejthet, az igazi bölcs nagyon egyszerűen él, és nem ismeri a hivalkodást.